Siess Zsuzsa ikonfestő kiállítása
Siess Zsuzsa ikonfestő kiállításának megnyitója alkalmat kínál arra, hogy mi itt, valamennyien – önmagunkra találjunk. Magasztosnak, talán fennköltnek tűnhet e mondat, de ha az ember szentképek előtt áll, maga is szárnyalni kezd. Lélekben természetesen, hiszen jól tudja: elérhetetlen az a transzcendentális lény, akit keretbe foglalt a művész keze és az örökkévalóság. Ikonok ők, de nem a szó, a fogalom mai értelmében, s nem akként, ahogy jeles költőnk, Tóth Árpád gondolta mintegy évszázaddal ezelőtt, amikor a világrengető forradalom sodrában így fogalmazott:
Új isten szól hozzátok, emberek!
Nem templomok setét hajóin úszó
Tömjén között ragyog fel tűz-szeme
Barnult szentképek arany keretéből…
Balról a művésznő, Siess Zsuzsa
Bizony, ma is a régi isten szól hozzánk, s azok a szentek és próféták, akiket ihletett festők aranykeretbe foglaltak, s akik korukban hősök, példaképek – ikonok lettek. S hogy elmerüljünk kissé a vallás- és művészettörténetben, érdemes felidéznünk néhány alapvetést, melyek vélhetőleg segítik Siess Zsuzsa munkásságának méltó megismerését. A bizánci udvari művészet valószínűleg sohasem válhatott volna jellegzetesen keresztény művészetté, ha maga az egyház nem vált volna abszolút tekintéllyé és nem érezte volna magát a világ urának. Kijelenthetjük tehát, hogy Bizánc azért lehetett az ikonfestészet bölcsője, s a stílus azért találhatott talajra mindenütt, ahol keresztény művészet létezett, mert a katolikus egyház Nyugaton olyan hatalommá tudott válni, amilyen Bizáncban a császár volt. A cél mindkét részről azonos: a feltétlen tekintély, az emberfeletti nagyság, a misztikus megközelíthetetlenség kifejezése. Az a törekvés, hogy a tiszteletet és hódolatot kívánó személyiségeket impozáns módon ábrázoljanak, a bizánci művészetben éri el tetőpontját. Ezt a célt itt is, akár egykor az ókori keleti alkotásoknál, mindenekelőtt a frontalitás eszközével igyekeznek elősegíteni. Ennek révén kettős lelki mechanizmus kezd működni: egyfelől a frontálisan ábrázolt alak szigorú tartása a szemlélőt megfelelő lelki állapotba emeli, másfelől a művész ezzel a beállítottsággal kifejezésre juttatja a szemlélő, a néző iránti tiszteletét. Ha az ikonfestészetet az egyetemes művészettörténetbe helyezzük, azt kell látnunk: egyetlen klasszicizáló, egyetlen idealista vagy absztrakt művészetnek sem sikerült a formát és a ritmust ilyen közvetlenül, ilyen tisztán kifejezésre juttatni. Semmi sem bonyolult, árnyalatos, kétértelmű – minden egyszerű, világos és áttekinthető, mindent éles kontúrok és töretlen színek fejeznek ki. A leíró, elbeszélő, anekdotikus helyzet teljes egészében fenséges, reprezentatív jelenetté válik.
A középkor kezdetére jellemző képrombolás – amelynek következményeként felbecsülhetetlen művészeti értékek és dokumentumok pusztultak el – indítéka voltaképpen nem művészetellenes mozgalom volt. Jól sejtik, hölgyeim és uraim, hogy főként a politika, a hatalom döntött arról, hogy nyilvános helyeken kell az ikonokat elégetni. Erre vetült át az a harc, melyet a császárok – híveikkel együtt – a szerzetesrendek állandóan növekvő hatalma ellen vívtak. A szerzetesek és a nép közös frontot alkottak, amely bizonyos körülmények között veszélyessé válhatott a központi hatalomra. A kolostorok lassan búcsúhellyé változtak, amelyeket a hívők kérdéseikkel, gondjaikkal, kéréseikkel felkerestek, elhozva adományaikat. A kolostorok legnagyobb vonzerejét a csodálatos ikonok alkották: egy híres szentkép az azt birtokló kolostor számára a dicsőség és a gazdagság kiapadhatatlan forrásává vált. A képrombolásnak pozitív hatása is lett: frissítően hatott az immár igen formalistává módosult és túlságosan egyhangúan ismétlődő alkotó munkára, ugyanakkor egységes, szilárd, minden körülmények között kötelező érvényű szabályokat fogalmazott meg. A szerzetesek ortodoxiája győzött tehát a képvitában, és diadalának köszönhetően konzervatívvá vált – olyannyira, hogy a görögkeleti kolostorok ikonjait még évszázadokkal később is ugyanabban a modorban festették, mint a XI. században.
Napjainkban nem csak a stílus változatlan – a technika is. Siess Zsuzsa szintén fára festi alakjait – gondos, alapos előkészítés után. A Fonyódon élő alkotó – rajztanár édesapjának köszönhetően – gyermek- és ifjúkorát a művészetek vonzásában töltötte, s szinte törvényszerű – vagy fogalmazzunk inkább úgy, hogy sorsszerű – volt az önálló útkeresés. Két évtizede lakóhelyén, Fonyódon mutatkozott meg először a széles publikum előtt, majd sorozatban jöttek a felkérések egyéni és csoportos kiállításokra. A felismerés, hogy rabja és gyakorlója lett az ikonfestészetnek, számos tanulsággal és elismeréssel szolgált számára. Somogyország fontos művészeti díjainak birtokosa, de alkotótársai sem fukarkodnak az elismeréssel: Aranyecset, Kiváló művész címekkel buzdítják újabb csúcsok meghódítására. Siess Zsuzsa nem csak hívő, önzetlen lokálpatrióta is: erről tizenhat nagyméretű, ajándékba adott ikonja tanúskodik a fonyódi templomban.
– Kötött műfaj az ikonfestés – nyilatkozta korábban – de ott vagyok magam is a szemlélők között. Lelkemből és emlékeimből festek: az arany szín gyermekkorom gyönyörűséges karácsonyait idézi fel. Hiszem és vallom: ha egy ikon előtt imádkozik valaki, a saját lelkületét látja.
A művésznő hitvallása szerint tehát az ikon képbe foglalt imádság – egy fohász, amely ajtót nyit a láthatatlan világba. Siess Zsuzsa most új távlatokat nyitott számunkra – lépjünk be együtt, hogy megmártózzunk ebben a misztikus miliőben.
Süli Ferenc köszöntője – elhangzott a kiállítás máriafürdői megnyitóján
